Egy eset a sok közül

A tanév vége felé történt az egyik iskolában a következő eset. A tanár programozásból gyakorlati dolgozatot szeretett volna iratni az egyik csoportjával. A tanulók között azonban van egy olyan, akinek jól megy a programozás. Azért, hogy ez a tanuló ne tudjon segíteni a többieknek a dolgzatírás közben, a tanár hazaküldte a diákot (amúgy is az utolsó órájuk volt aznap). A cél világos, vegyük ki a csoportból a tudás egyik forrását, hogy minden tanuló maga küzdjön meg a feladattal, így egyénileg mérhetővé váljon a teljesítménye. A technológia azonban lehetővé tette a tanulók számára, hogy MSN-en keresztül kapcsolatba lépjenek az otthon ülő csoporttársukkal és így oldják meg a programozási feladatot. Ettől még nem lett sokkal jobb az eredményük, viszont a tanár sem érte el az eredeti célját.

A kolléga ebben az esetben a hagyományos számonkérés formáját próbálta megvalósítani, amit akár kiegészíthetett volna az internetelérés vagy a teljes hálózati kommunikáció kikapcsolásával is.

A kérdés az, hogy jó-e, ha megpróbáljuk kizárni a tudás egyik forrását? Ha tanulási hálózatokat akarunk szervezni, akkor ez a lépés pont ellenkezőleg hat, és ahogy a fenti példából is látszik, a diákok megtalálják azt a módot, amivel felvehetik ismét a kapcsolatot egymással. Megállítani nem tudjuk, de hogyan tudnánk jól kihasználni ezeket a már meglévő hálózatokat? Fel tudjuk ismerni ezeknek a hasznát? Hogyan tudjuk a tanárok gondolkodását megváltoztatni?

(A programozás kapcsán nekem egyébként is az a meglátásom, hogy a hagyományos számonkérések nem a legmegfelelőbbek, mivel a való életben sem úgy fejlesztünk szoftvert, hogy a nulláról elindulunk egyedül és a végén lesz egy kész termék. A fejlesztők csoportban dolgoznak, egyes részfeladatokat kiosztva egymás között. Így a valósághoz sokkal közelebb áll egy olyan számonkérési forma, ahol 2-3-an dolgoznak együtt egy alap programon, ahol előre meghatározott funkciókkal kell bővíteniük a szoftvert.)